1860. szeptember 22-én egy új fejezet kezdődött a magyar színháztörténetben, ugyanis bemutatták Jacques Offenbach Eljegyzés lámpafénynél című operettjét magyar nyelven. (Egy évvel korábban ugyanez a darab németül már bemutatkozott hazánkban.) Innentől pedig elindult a fénykorát az 1900-as évek elején élő operett mizéria, megszületett a Fővárosi- később Budapesti Operettszínház, világhírű sztárrá vált Kálmán Imre és Lehár Ferenc, miközben Offenbachról mintha szépen lassan elfelejtkeztünk volna. Ez az állítás egészen a jelenlegi évadig volt igaz, ugyanis a Budaörsi Latinovits Színház húzott egy váratlant és elővette Offenbach és Victorien Sardou 1872-es politikai szatíráját, amit Ari-Nagy Barbara és Kovalik Balázs A répakirály címen dolgoztak át. Az első kérdés, ami ilyen esetekben mindenkinek eszébe jut: Vajon lehet-e aktuális egy operett a mai színpadokon?
A helyzet az, hogy aktuálisabb nem is lehetne. Nagyon jó érzékkel nyúltak az alkotók az abszurditáshoz, így a nézőnek már az első perctől kezdve világos, itt most mindennek jelentése van, miközben semmi sem jelent egyértelmű állásfoglalást. A saját generációmnak megnyugtatásul leírom, hogy A répakirály nem követi az operettek jellegzetes műfaji sajátosságait, nincs egyértelműen meghatározható táncos komikus-szubrett páros, ahogy a hagyományos értelemben vett primadonnát vagy bonvivánt sem látunk. Sokkal inkább prózainak érződik az előadás, mivel az alkotók jól ráéreztek, hogyan lehet manapság tartalmat közvetíteni zene hozzáadásával. Ehhez kellett Furák Péter okos zenei áthangszerelése és Závada Péter szókimondóan vicces szövegei. (Az egyik kedvencem az általam csak MÁV-dalnak elnevezett betét.)
Fiatal alkotóként számomra üdítő volt látni, hogy az előadásban a 2024-ben végzett zenés színész osztály 4 tagja (Sas Zoltán, Szaplonczay Mária, Gellért Dorottya, Kerek Dávid) és prózai szakos évfolyamtársuk, Juhász Vince is feltűnt nem is akármilyen szerepekben. Érződik az előadáson, hogy egy összeszokott csapat dolgozik rajta, ami nagymértékben köszönhető a Latinovits Színház társulatának is, mert láthatóan azonnal befogadta a fiatalokat.
A történet elején érkezik egy nagy répa, aki trónbitorlóként elkezdi megnehezíteni a saját népének életét. A három főhős célja ezt megakadályozni, valamint megismerni a körülöttük lévő világot. Kár lenne tagadni, hogy az előadás rengeteg aktuálpolitikai célzást tartalmaz (Gondoljunk csak bele, milyen színű egy sárgarépa), de egyik sem akar támadni vagy sértegetni, nem állít feketét vagy fehéret. Rögzít és pontosan ábrázol. XXIV. Fridolin (Sas Zoltán) kezdetben egy igen rossz uralkodó, így nem meglepő, hogy letaszítható a trónról (ami ezesetben egy aranyozott WC), később azonban segítőinek és a felfedezéseiknek köszönhetően valódi vezető válik belőle. Legalábbis valaki olyan, aki képes felvállani a gyengeségeit. Sas Zoltán jól felrajzolt ívet játszik végig az előadásban. Képes érzékenyen ábrázolni Fridolin felnövéstörténetét és segít megértenünk, miért kell felnőtteknek uralkodni, miért nem ülhet a trónon egy gyerek. Kiemelkedően szép Rosé megformálása Szaplonczay Máriától. Rosé azt a dolgozó nőt alakítja a történetben, aki azzal lázad, hogy inkább férfinak tetteti magát a társadalmi megbecsülésért cserébe. Szaplonczay könnyedsége és törékenysége jól ellenpontozza a karakter makacsságát és kitartását, ezzel folyamatosan megmutatva a szerep belső konfliktusát. Másik nagy erénye az előadásnak a Latinovits jolly jokere, Spolarics Andrea, aki megszámlálhatatlanul sok szerepet kapott ebben a darabban és látszólag csak egyetlen célja van: Ne dohányozzon senki a színpadon (NO SMOKING). Spolarics tényleg képes átalakulni bármivé, ráadásul pillanatok alatt változik pincérnőből miniszterfeleséggé, majd vissza, hogy egy szusszanásnyi szünet után Pallasz Athénéként üljön le a színpad közepére.
Fontos még kiemelni Szőts Orsi Cunégonde (Kunigunda) alakítását. A színésznő ugyanis kellőképpen képes megutáltatni magát a nézőkkel (a szó legnemesebb értelmében), hogy aztán elkezdjen énekelni és mindenki összezavarodjon. Egy ennyire szép hanggal megáldott ember hogyan lehet ennyire gonosz? Ennek a kettőssége szintén azt éri el, hogy emberként kezdünk el tekinteni az egyébként könnyen egydimenzióssá formálható karakterre. Mertz Tibor Répakirálya felkészült. Gesztusai nagyon hasonlítanak az általa figurázott valós személyekéhez. Pontos, precíz és nincs kétségünk afelől, hogy ha nem nyeri el méltó büntetését, mi magunk megyünk fel a színpadra, hogy igazságot szolgáltassunk.
Amit még mindenképp meg kell említeni, az az alázat, amivel azok a szereplők játsszák végig az előadást, akiknek csupán egy-két mondatot adott a rendező, mégis folyton a színpadon vannak, hogy erősítsék a jeleneteket. Egyfajta kórus/tánckarként funkcionálnak. Bregyán Péter, Bohoczki Sára, Chován Gábor, Ilyés Róbert, Bognár Anna, Gellért Dorottya és Kerek Dávid mind ilyenek számomra. Végtelenül alázatosak. Olyan sarokpontjai ezzel az előadásnak, ami nélkül a főbb szereplők nem tudnák elmesélni a történetet.
A Budaörsi Latinovits Színház tehát 2025-ben képes volt megmutatni a magyar színháztörténetnek, hogy operettet, azon belül is Offenbachot igenis érdemes műsorra tűzni. Egy nagyon erős alkotói gárda állt össze az előadásra, aminek meg is lett az eredménye: ha művelődni szeretnénk, Budaörsön a helyünk, ha szórakozni szeretnénk, Budaörsön a helyünk, ha pedig mindkettőt, akkor A répakirály egyik előadásán a helyünk.
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
