Az előadás a hagyományostól eltérő térben játszódik: hátul sétálunk be a hangpult mellett egy hármas osztatú nézőtérre, aminek köszönhetően a közönség közelebbről, jobban ,,belakhatta” a teret, miközben észrevétlenül maguk is szereplőkké váltak, mint ünneplő tömeg, az első felvonás bokszmérkőzése alatt.
Az általában Góliát és Dávid típusú meccs helyett két izmos férfit látunk, akik látszólag egyenlő esélyekkel indulnak: Orlando (Hajnal János) azonban ebben az Ahogy tetszikben egy ügyetlen, pipogya fiú, aki bokszkesztyűben próbálja megfogni a láncot, majd csak a véletlennek köszönhetően nem vall teljes kudarcot. Rosalinda is egészen meglepő: nem ábrándos, szende lányként látjuk, hanem egy kiégett, harcos, végletekig kiábrándult figuraként. Orlandóval történő első találkozásuknál azonban hirtelen megáll az idő. Ekkor érezheti azt a néző, hogy megérkezhet az előadásba: a sok zaj és inger közben egy feszült pillanatra érezni, hogy itt két ember között valami komolyabb dolog történik, csak még félnek közeledni. Mindketten végtelenül elveszetten és magányosan állnak a bokszringben, vagyis a hétköznapi életükben, míg nem jön a lehetőség a szabadulásra: elszökni az ardeni erdőbe.
Innentől aztán, ahogy a szereplők belecsöppenek az erdei hippi-kommunába, mintha az egész előadás is felszabadulna. Rosalinda (Jankovics Katalin) legalábbis biztosan: az addig magába fordult lányt egyedül a szerepjáték képes kizökkenteni saját ürességéből. Ganymedesként egy érzékeny, de vagány kamaszfiút alakít, akinek természetessége és humora végig szerethető marad, önfeledtsége pedig kihat az egész előadásra. Az addigi zaklatottság helyét az önfeledt játék veszi át, akár Próbakő (Kiss Attila) és Juci, a parasztlány (Kovács Vanda) bolondozásában, akár Phoebe (Holecskó Orsolya) és az őt imádó Vili (Bágyi Márton) szerelmi hajszájában. A rapbetét, a sok poén mellett lassan megteremt egy olyan fesztiválhangulatot, amiben a nézők hamarosan a színpadon táncolva találják magukat.
Innentől az előadás második fele egyre bátrabb. Az improvizálások, a matracos poénok, a szarvasagancsos falikárpit abszurditása, a gyertyatartóvá avanzsáló nézők vagy éppen a beszélő plüssmackó mind azt üzeni, hogy a társulat szemmel láthatóan élvezi ezt a Keresztes Attila rendező által megálmodott világot, és lubickol benne – ami átragad a közönségre is.
Különösen szórakoztató motívummá válik Rómeó, a plüssmackó. Először egyszerű gegnek tűnik, később azonban Célia (Polgár Lilla) – aki Rosalindához hasonlóan vadul keresi az igaz szerelmet (a saját módján, hisz a falra felírja, hogy ,,Missing Rómeó”) – addig ölelgeti az óriás plüssmackót, hogy az egyszer csak valóban életre kel. Célia életöröme, néhol butus, de végtelenül kedves lénye imádnivaló volt.
Pár dolog kérdőjel marad viszont, mint Jacques monológja: úgy érződött, nincs nagyon helye, mintha csak muszájból került volna bele ebbe a világba, elhangzik, mert el kell hangoznia, vagy Frigyes herceg, aki az elején feltűnik, de az ő szála nyomtalanul eltűnik, Rosalinda felismerhetősége Ganymedesként pedig hol úgy tűnt, egyértelmű, hol egyáltalán nem, ami időnként elbizonytalanította a nézőt, hogy mi a pontos belső logika: Orlando olyan ügyetlen, ahogy az elején látjuk, vagy a legnagyobb spíler, aki első pillanattól fogva átlát a játszmán?
A rengeteg őrület, harmonikazene, egy body builder, egy Barbie - utánzat, és két ősember ruha, valamint rengeteg nevetés után az előadás végén egy gyönyörű tablóképben láthatjuk a szerelmes párokat: négy teljesen különböző, őrült szerelmi történet, hol jobban, hol rosszabbul sikerült boldog véggel. Egy pillanatra visszakúszik a darab elejéről ismerős Especially for you c. szám, elfoghat minket a kezdeti baljós érzés: mi van, ha mégsem sikerül a boldogság? De aztán elillan, és a színpadon újra tánc, öröm és fejetlenség uralkodik. Vagy ez a vége, vagy a másik, ahogy tetszik, ezt a dunaújvárosi társulat a kedves nézőkre bízta.
Szerző: Pálfi Zsófia
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
