Bár hirdeti a színlap, hogy nem más kel életre a színpadon, mint egy valódi operett (politikai szatírával bővítve), a közönség mégis nehezen hisz a kiírásnak, és kivár az első tapssal. De miután Szőts Orsi Kunigunda szerepében elénekli a nagyoperettekhez is méltó áriáját, a nézők már képtelenek lesznek ellenállni.
Az előadás első húsz percében bárkiben felmerülhet a gyanú, hogy itt nem lesz nehéz elveszni az aktuálpolitikai utalások tengerében. Azonban az is hamar kiderül, hogy a közönség veszi a lapot, és boldogan nevet a hétköznapokból kivett, valóban abszurd, színpadért kiáltó mondatokon. Hogy máshogy lehetne szólni annak az országnak a nézőközönségéhez, ahol pénzt gyűjtöttek Izaurának? – hangzik fel a kérdés az előadásban.
A történetben több társadalmi osztály képét vázolják fel. Megmutatkozik a felső tízezer felszínessége, a munkásréteg megvezethetősége és az ókori nemesek erkölcstelensége. Ezek egymáshoz viszonyítva nagyon izgalmas kórképet rajzolnak ki, ami egyszerre vonja felelősségre a múltat, a jelent, és az általunk megalapozott jövőt.
Az előadás készítői nem fukarkodtak az intertextuális utalásokkal sem. Bánk bántól a Pókemberen át számos híres szereplő, szállóige vagy éppen dallam kapott helyet Ari-Nagy Barbara és Kovalik Balázs átiratában.
A zenei adaptációért Furák Péter felelt, aki tiszteletben tartva Offenbach alkotását, valami igazán energikusat és befogadhatót hozott létre. Az élőzene betölti a teret, megremegteti a falakat, és csak még inkább fokozza az érzést, hogy ezért az előadásért megéri utazni – még többet is, mint a Budapest – Budaörs távolság. A zeneszövegek Závada Péter tollából születtek, aki már több prózai és zenés színházi előadás szövegével meghódította a magyar közönséget. Most is sikerrel járt: ha például a Temu-dalról készülne videó, biztosan nagy sikert aratna az online térben. Az énekeket Bodor Johanna koreográfiája teszi teljessé.
A Budaörsi Latinovits Színház társulata erős színészi kvalitásokkal bír. De ahogy eddig, úgy most sem volt könnyű feladatuk: a műfajból adódóan az éneklés is szerves része az előadásnak, nehéz kórusrészek és szólóénekek váltják egymást, de számukra ez sem jelentett gondot, az együttes játék és a zenei teljesítmény is kivételes az előadásban, és mindez olyan ismert vendégművészekkel közösen valósul meg, mint Bognár Anna, Gellért Dorottya, Kerek Dávid, Szaplonczay Mária.
Antal Csaba díszlete bár első ránézésre rideg hatást kelt a fémvázzal és a lelógó plexilapokkal, a díszletelemek forgatása és hajtogatása révén a színpadon újabb és újabb atmoszférájú helyszínek születnek. A hajóorrot megelevenítő alakzat több váratlan esemény mellett egy teljesen kiszámítható pillanatnak is helyet biztosít – a számos, nagyvilágban is ismert utalás után talán már senkit nem lep meg a filmtörténet egyik legromantikusabb pillanatának felidézése, de a Titanic látványa a káposztával ellentétben újramelegítve is jólesik.
A különböző világok és életfelfogások közötti különbségeket jól szemléltetik Benedek Mari jelmezei. A realisztikus, festményként is eladható nagyestélyis képben erős kontrasztot ad a Répakirály (Mertz Tibor) jelmeze. De minden aprólékosan ki van dolgozva, például a dinnyemagot sepregető Rosé (Szaplonczay Mária) egy modern Hamupipőke, aki üvegcipellő helyett munkásbakancsot visel.
A tér középpontjában egy királyhoz méltó tárgy, egy „igazi” arany toalett áll, amin a legnagyobb kétségek közt is békésen trónolhat az éppen aktuális uralkodó. A történet nem árul zsákbamacskát, nyíltan kommunikálják felénk: egy idő után úgyis „mindenki megy a levesbe”. A XXIV. Fridolint alakító Sas Zoltánnak sem hagynak más választást. Miután leváltják egy saras, együgyű répára, menekülnie kell, ha életben akar maradni. Az ő vándorlása és identitáskeresése köré épül a cselekmény. Hű társa, Robin (Juhász Vince) nem tágít mellőle, és még egy kedves barát, Rosé is velük tart, aki a látszat ellenére nem csak egy Fridolinhoz hasonlóan elveszett fiú, hanem egy igazi hősnő. A kalandjuk mesés elemekkel van tarkítva: három nap bolyongás, végtelen erdő, a legbölcsebb ember, egy hamuból újjászülető Főnix. Az egyik legvarázslatosabb dolog az ókor életre hívása. Pompei népe hálás lehet a történetíróknak, hogy legalább az előadás egy töredékében ismét evilági levegőt szívhatnak.
Az operett műfaja talán nem éppen a Z generációhoz áll a legközelebb (az alfa generációról nem is szólva), de az alkotók az általános szórakoztatáson túl még arra is figyeltek, hogy adjanak valami útravalót a fiatalabbaknak is: Robin és Rosé beszélgetése nem csak arra tanít meg, hogy „ne bízzunk meg mindenkiben, aki lájkol”, hanem arra is, hogy megéri kitartani az álmaink mellett. Ezáltal A Répakirály fontos mérföldköve lehet a fiatalok beavatásának az operett világába.
Ötletekben talán kissé zsúfolt, de azok megvalósításában vitathatatlanul erős előadást kínál a Budaörsi Latinovits Színház. Azáltal, hogy ez az összetett, de mégis humoros operett ilyen mértékben terhelt életigazságokkal és mindenkit érintő, valóban komoly kérdésekkel, szinte lehetetlen teljesen felszabadultan felállni a székből. Éles tükröt tart az előadás, ami miatt nem lehet elkerülni a szembenézést önmagunkkal. Miért gondoljuk, hogy a fejlődés végtelen? Észrevesszük majd egyáltalán azt a pillanatot, amikor már nincs tovább? Meddig mehet még el az emberiség?
De egy valami biztos: itt örökre világítani fog a No smoking felirat.
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
