„Az alaphelyzet adott: Cyrano (Böröndi Bence), a francia hadsereg kadétja az élet szinte minden területén tehetséges. Vívótudományával bármilyen fizikai támadást, kiemelkedő költői vénájával pedig minden szóbeli sértést képes visszaverni. Még sincs sikere szíve választottjánál, Roxane-nál (Bukovszky Orsolya), aki egy bölcsészlány, él-hal a versekért. Ennek oka, hogy a lány, ahogy mondani szokás, „nem látja a fától az erdőt”. Esetünkben az orrtól a férfit, hiszen Cyrano az átlagosnál jelentősen nagyobb szaglószervvel rendelkezik, és abban a tudatban él, hogy minden hátránya ebből származik. A hátrány nem más, mint hogy Roxane a gyönyörű vidéki fiúba, Christianba (Fröhlich Kristóf) szerelmes, de csak akkor hajlandó az övé lenni, ha a fiú hozzá méltó szerelmes költeményt ír neki. Cyrano féltékenységében úgy dönt, segít nekik.
Az előadás első felvonása vállaltan színházban játszódik. Egyedülálló módon a nézőteresek is résztvevői a játéknak, a közönség mellett néhány színészt is ők engednek színpadra a jegyük bemutatása után. Szinte még fel sem fogtuk, hogy elkezdődött a színjáték, amikor a főszereplő leereszkedik közénk a zsinórpadlásról, és elszavalja az orr-monológot. Az átdolgozás erénye, hogy a leghíresebb sorok – „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” – érintetlenül hangzanak el. A rendezés felvállalja, hogy Cyranóra nem kerül orrprotézis, semmilyen szemmel látható megnyilvánulása nincs a főszereplő testi hibájának. Erre – kissé feleslegesen – ő maga is ráerősít, amikor a nézők felé fordulva azt tanácsolja nekik, fejtsék meg a gesztus metaforikus jellegét. Amellett, hogy Cyrano első számú kortárs vetélytársaként Molière-t szidja, az előadás a 2010-es évek magyarországi irodalmi közhangulatát idézi meg: slamversenyt látunk, pezsgő bölcsészéletet. Az első rész szerelmi-magánéleti síkon játszódik, Roxane és Christian egymáséi lesznek, ám a boldogságukba belerondít, hogy a hadsereget csatába vezénylik.
A második felvonás már a katonai táborban kezdődik. Az előző rész túlnyomórészt sárga díszlete (díszlettervező: Tihanyi Ildi) fekete színvilágra váltott a szünetben, rajta krétával számos mottó mellett az összes alkotó és szereplő névsora. Roxane és a mindennapjaiban irodalmi kávézót üzemeltető Leila (Bohoczki Sára) beszöknek hozzájuk, ételt hoznak a KFC-ből, hogy kimentsék a férfiakat az elkeseredettségből. Christian elesik a csatában – filmszerű vágással tizenöt évvel későbbre kerülünk, ezzel együtt pedig jelenkorunk kortárs irodalmi szcénájába. A legtöbb szereplő nosztalgiával tekint a korábbi viszonyokra, az autofikcióval, prózaverssel nem tud mit kezdeni. Majd megjelenik a főszereplő, aki bármennyire is próbálja takargatni, az utcán halálos sebesülést szerzett, de az utolsó pillanatban szerelme történetének íve lezárul: Roxane megtudja, hogy másfél évtizede gyászolt szerelme verseit valójában Cyrano írta, így ő minden titkától megszabadulva halhat meg a lány karjaiban.
Nem Závada Péter az egyetlen ma élő magyar szerző, akitől költemény hangzik el az előadásban. A jelenetek közötti átrendeződésekkor elhangzanak Simon Márton, Kemény Zsófi, Szabó T. Anna, Balla Gergely, Beton.Hofi és Oriza szövegei, melyeket a szereplők gyakran a telefonjukból olvasnak fel, vagy hangfelvételként halljuk őket. Az előadás még az irodalom terén kevésbé tájékozott nézők kíváncsiságát is felkelti, és a hallottak mélyebb megismerésére sarkallja őket.
A Budaörsi Latinovits Színház Cyrano de Bergerac előadása széles körű irodalmi ismeretanyagot dolgoz fel: Rostand és Martin Crimp szövegét popkulturális utalásokkal és világirodalmi intertextusokkal bővítve hoz létre valódi metaszínházi élményt. Mindezt a színpadi szöveget vállaltan előtérbe helyező, igényes kompozícióval és egységesen magas színvonalú színészi játékkal teszi. A költészet méltó módon képviselteti magát egy olyan produkcióban, amelynek egy valódi költő a főszereplője.
Szerző: Szalánczi Ágota
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
