A darab groteszksége, abszurditása és cinizmusa tovább viszi a klasszikus orosz irodalmi örökséget – Gogol mágikus iróniája, Dosztojevszkij ördögi sötétsége és Bulgakov keserű humora ötvöződik benne, amivel a szerző a sors iróniáján keresztül láttatja az emberi kiszolgáltatottságot. Ez a különleges hangvétel a hazai közönség körében mindig értő nézőkre talál.
Ilja Bocsarnikovsz rendező előadása egy olyan kisember parodisztikus története, aki már csak meghalni szeretne, de még ahhoz is kevéske szegény, hogy végezzen magával. Persze, a darab elejétől fogva érződik, hogy ez a halálvágy inkább csak mellébeszélés. Fándly Csaba Szemjon Podszekalnyikovja egy éve már, hogy nem dolgozik, felesége tartja el. Szemjon hol depresszióba süllyed, hol naiv ötletektől feltüzelten próbál meggazdagodni. A kisember könnyen és egyszerűen szeretne gazdag és híres lenni. Fándly ezt a csapongó, könnyen lázba jövő és könnyen meghátráló karaktert remekül alakítja. Játéka összetett, és lendületes ívekkel rajzolja a gyors váltásokat. Könnyedén viszi a bohóc tréfa irányába szerepét, ugyanakkor nagymonológjai súlyosak és megrendítőek.
Az egész társulatra jellemző, hogy szerepüket nem lélektani megalapozottságból formálják, sokkal inkább a mozgással, beszédkarakterisztikájukkal alakítanak figurákat. Ilja Bocsarnikovsz rendezése magán viseli az orosz költői színház stílus jegyeit. A szerepeket figuraként ábrázolja, erős ritmusváltásokat alkalmaz. Kevés kellékkel dolgozik, de azok jelentőségét kihangsúlyozza, és feszegeti a mágikus realizmus határait. Az előadás erős fény-árnyék hatásokat alkalmaz, ezzel bensőséges, intim miliőt teremtve, ugyanakkor ott lappang valami sötétség, komorság is a darab egésze alatt. Csoportjelenetei precízen koreografáltak. Boban Markovic szláv folklórból eredő zenéje atmoszférateremtő, de olykor a figurák színpadi jelenlétének ritmusát is meghatározza. A jelenetváltásokkor gyakran láthatóak rövid táncbetétek, melyek szintén a szláv folklór világát idézik. Ezeknek a táncoknak dramaturgiai jelentőségük is van. A darab előrehaladtával egyre jobban kibontakozik a kontraszt a szereplők bábuszerűen korlátozott mozgása és táncaik felszabadultsága között. Mintha a mindennapi nyomorúságos emberi létbe zárt lelkük szabadulna fel olyankor. Ez a dramaturgiai irány az előadás zárójelenetében éri el csúcspontját, mikor Fándly egymagában vadul táncol a temetői porondon, leendő sírja felett.
Kozma András finoman húzta rövidebbre a szöveget, melynek kifejezetten jól áll az anekdotázó terjengősség.
Farkas Laura a feleség, Nyári Szilvia az anyós szerepében hozza a mindenért jajgató, kiégett szemű és nehéz sorsú, de mégis őszintén szerető háziasszonyok szerepét. Ők lehetnének Szemjon őrültségeinek józan és racionális ellenpontjai, de sajnos ebben a világban nincsen erre lehetőségük.
Szalma Tamás a kedves, mindig segítőkész szomszéd szerepéből válik Szemjon öngyilkossági vágyát kihasználó halálkufárrá. Az öreg úr karakterét stílusosan finoman hozza. Pozitív karakternek tetszik és komikusnak, még akkor is, amikor kiderül árulása.
Szemjon búcsúlevelében azt írja: „Halálomért ne vádoljanak senkit!”. Erre a hírre válogatott karakterek jelennek meg, akik saját eszméjük szolgálatába akarják állítani az öngyilkosságot.
Sarkadi Kiss János az értelmiség ügyének, Benedek Dániel a munkásságnak akarja megnyerni a halál okát. Babinszki Virág pedig egyszerűen csak a romantikus szerelemnek. Szirony Kornél az irodalomnak, Tóth Géza a henteseknek, húsipari vállalkozóknak, Nyári Oszkár pedig a papság nevében kéri, legyen az övé Szemjon halálának indoka. Mindannyiuk pontos játékkal van jelen a csoportjelentekben, kiváló ritmusérzékkel működnek együtt, és valamennyiüknek megvannak az egyéni nagyjeleneteik.
Szegedi Áron a süketnéma beköltöző szerepében váratlan pillanatokban jelenik meg, és lesz egyéni sorstragédiájának komikumával Szemjon karakterének egyfajta görbe tükre .
A kaposvári előadás jól ötvözi a szórakoztató, humoros elemeket. Lényegében egy könnyed előadás, aminek azért bőséggel van gondolati tartalma is, ha éppen a néző azokat szeretné boncolgatni. A rendező gazdag atmoszférájú világot épített, amelyre jólesik visszagondolni , és amelyből örömmel idézzük fel a legemlékezetesebb jeleneteket. Ugyan az előadás nem törekszik Az öngyilkos korábbi, emblematikus interpretációinak radikális újragondolására, a szórakoztatásra és a közérthető drámaiságra építő megközelítés önmagában is érvényes és élvezetes színházi élményt kínál.
Szerző: Varga – Amár Rudolf
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
