Felmerül a kérdés, hogy ennyi feldolgozás után – a magyar színháztörténetben is gyakorta játszott színdarabban – miben lehet újat felfedezni, újat megfogalmazni és mi az az örök érvényű mondanivaló, amitől a mai napig megél Willy Lomann története?
A történet enyhén szólva banális. Az amerikai álom, a felvirágzó kapitalista jóléti világ árnyékos oldalán élő, keveset tárgyalt és elfelejtett kisemberének küzdelme a világgal. Pontosabban tragédiája. Mert a maga kisszerűségében megrendítő és tragikus a történet: az öregedő férfi sorsa, aki becsületesen végigdolgozott egy életet, próbálta eltartani a családját, felnevelni fiait, kicsit feljebb jutni a társadalmi ranglétrán, de mind hiába. Nem tud szembenézni a véggel, léhűtőre sikeredett fiaival, és saját - szintén kisszerű - hűtlenségével nejével szemben. Minél jobban küzd a valóság ellen, az annál inkább maga alá temeti.
Emiatt él ez a történet, mert könnyen átélhető, mert könnyen felismerhetjük benne saját ’kisemberségünket’, és az egész kellően melodramatikus, hogy érzelmileg is magával ragadjon. És emiatt van sok ambiciózus férfi színész szerepálma között ötven-hatvan éves koron túl. Mert őszinte és erős tragikum Willy Lomann karaktere, amiben egy érett színész addigi életének sikereit és kudarcait árnyaltan bele tudja fogalmazni. A Vörösmarty Színház előadásában pedig ezt Gáspár Sándor maradéktalanul hozza, és remekel a szerepben. És az önvizsgálatot tartó ’Bús férfi panaszain’ túl, finom és megrázó színészi játékkal formálja meg az életével számot vető embert, aki érzelmesen idézi fel boldog fiatal éveit és fájdalmasan vallja be magának ballépéseit. Önmagában már ez garancia a sikeres előadásra.
Színész kollégái pedig mindenhol segítik ebben, és élő karakterekkel veszik körbe a családfőt. Varga Mária hozza a megöregedett, megtört, de még mindig erős, kitartó, odaadó feleséget. A nő tisztában van férje bűneivel, de már régen megbocsátott. Talán ő az egyetlen, aki igazán érti és érzi férje tragédiáját. Kettősük sok erős drámai helyzetet teremt: a szenvedő férj és a még kitartó, fájdalmaival hallgató nő.
A két fiú – Sarádi Zsolt és Egyed Attila – szerepei is ügyesen nyitnak ki kapukat az apa bűneinek megértéséhez. Egyikük dőre nőcsábász, akit semmi nem érdekel igazán - Egyed Attila játékán nevetünk és szánjuk a félresikerült semmirekellőt -, míg Sarádi Zsolt karaktere képtelen kiállni önmagáért, és a múlt vétkei miatt kimondatlanul is, de gyűlöli apját. Ennek a haragnak a megformálása és annak hitelesítése nagy teljesítmény.
A mellékszerepekben feltűnő színészek alakításai sem maradnak el a főszereplőktől. Mindenki tökéletesen játssza a saját karakterének feladatait és dramaturgiai funkciót. Akin kell, nevetünk, akit kell, sajnálunk, akire kell, haragszunk.
Hargitai Iván rendezése a drámában rejlő emberi viszonyokra koncentrált. Az előadás lényegében a köztük történő drámai pillanatokban történik meg. A színészi teljesítmények és a pontos rendezői színészvezetés adja az erejét és hitelességét az anyagnak. Szerencsésnek tartom, hogy a darab kulisszái - amerikai atmoszféra, gazdasági helyzet, munkajog, céges működések – nem lettek erőltetetten aktualizálva. Egy klasszikus darab nagyon jó dinamikájú, ízléses és emlékezetes rendezése. Papp Janó korhű és visszafogott jelmezei, Horesnyi Balázs enyhén a realitástól elemelt nagy-nagy utazóbőröndökből emelt díszlete és a néhol bejátszott amerikai zene kellemesen idézi a kort és a másik kontinenst.
Összességében mára Az ügynök halálában ugyanakkor van egy adag maradiság, de ezt jó is megtartani benne, ha minden más részlete az előadásnak élő, érvényes és mai lesz. És ebben az előadásban ez így volt.
Szerző: Varga – Amár Rudolf
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
