A rendezés legnagyobb erénye, hogy miközben mélyen és pontosan értelmezi, újragondolja és tovább boncolgatja Ödön von Horváth szövegét, bátran beengedi ,,Nógrádot” is a színpadra. A palóc beszédmód, az összekacsintós humor, a megtartó, otthonos közösségi lét megmutatása ismerőssé teszi a figurákat. A szöveg és a poénok sikerében nagy szerepe van Kukk Zsófia dramaturg munkájának - a hozzáírt szövegek közül különösen a kocsmai jelenet a legszembetűnőbb. Nem pusztán aktualizálás történt egy mai magyar, fiktív kisváros életére, de az előadás kapott egy sajátos nógrádi pluszt, amitől sikerült jobban megérezni valamit a hely szelleméből. Ez a fajta életigenlés a katasztrófák közepette csak még szerethetőbbé tette a szereplőket.
A történet magja egyetlen pillanat: Hudecz, a házasságában megkeseredett állomásfőnök és a város szépe, a fiatal Anna beszélgetnek, míg Anna a vonatot várja. A lány egyszer csak megcsókolja Hudeczet, ebben a pillanatban pedig az érkező vonat egy tehervagonba ütközik, és rengetegen meghalnak. Vajon Hudecz hibázott, és elfelejtett átváltani, ami még sosem történt vele, vagy csak egy szörnyű véletlen baleset történt?
Hudecz (Pásztor Máté) ezek után a felelősség és a bizonytalanság terhe alatt végig a szétesés határán egyensúlyoz, a bűn terhe és a nyomozás lassan kifordítja önmagából. Játéka attól erős, hogy lassan, a félelem miatt belehajszolja magát apró hazugságokba. Mondatról mondatra veszíti el lassan a kapcsolatot a világgal, és nem lehet eldönteni, hogy végül valóban gonosszá lesz, vagy csak kiismerhetetlenné.
A díszlet (Molnár Anna és Király Betti) elképesztően látványos: már az is meggyőző volt, milyen hitelesek és izgalmasak a terek: a viadukt, az állomás vagy a kocsma. Ami viszont igazán megemelte az egészet, hogy a szereplők szétesését a díszlet is követte: a baleset pillanatában darabjaira hullott az állomás, valóban felrobbant a szemünk láttára, ahogy az addig stabilnak hitt világ is széttörik a szereplők körül.
Ebben a zavaros és feszült helyzetben találkozunk először az addig a szobájában rejtőzködő Hudecznével (Kökényessy Ági), akiben egy olyan féltékeny asszonyt látunk, aki egyszerre kapaszkodik a férjébe és taszítja a szakadék felé. Hogy miért? Kettejük között valami ki nem mondott, régi egyezség van – ez a titok lassan mérgezi az életüket, és teszi olyan fájdalmassá a nő egész lényét. Nem lehet nála eldönteni, hogy azért ilyen, mert ő az igazság lángoszlopa, aki a becsületes férj becsületes felesége, és aki nem hagyja, hogy Hudecz félrelépjen holmi kis Annával - vagy éppen a múlt miatt, bosszúból tesz keresztbe a férjének? Egy olyan szövevényes pillangóhatás ez a kisvárosi tragédia, ahol nem lehet visszavezetni, ki a hibás a baleset miatt. A féltékeny feleség? Vagy a becsületes munkájáról híres pályamester? Vagy Anna, aki szórakozásból csábít?
Juhász Jázmin Annája Hudeczné mellett a másik megfejthetetlen, titkokkal teli nő ebben az előadásban. Anna egyszer hol játékos, szinte gyermekien naiv, máskor már-már a halál megszállottja. Nem mindig tudni, valóban szerelmes-e (és ha igen, kibe) vagy inkább a pusztulás vonzza? A rendezés szerencsére nem ad egyértelmű választ, talán egyedül a zárlatnál sejtet valamit egy gyönyörű jelenetben, amiről itt ne essék több szó: ajánlott saját szemmel megnézni.
Izgalmas értelmezést kapott még Ádám, Hudeczné öccse (Kántor Zoltán), akit - a drámától eltérően - egy nagyon brutális jelenetben megvernek, megaláznak, amitől egy egészen új mélységet kapott a karakter. Ő az, aki igazi pálforduláson megy keresztül. Mindig próbál helyesen dönteni és őszintének maradni önmagával: miután megtagadta a nővérét, mégis visszafogadja, miután őt tagadja ki a közösség, ő befogadja Hudeczet. Talán ezért Ádám a legemberibb karakter, mert képes meghaladni a többieket, és visszafordulni azokhoz, akik elárulták. Ritka szép ív húzódott a darab főszála mögött, ami csendesen, minden pátosz nélkül beszél a megbocsátásról.
Nagy érdeme Ágoston Péter rendezőnek, hogy a drámát egy ma érvényes világban, ma érvényes nehézségek megmutatásával tudta életre kelteni. A történet kiegészítései koherensek maradtak az alapművel, mégis izgalmas kiegészítésekként szolgáltak Ödön von Horváth drámája mellett a bűntudat témájához. Nézőként hálás az ember, ha a színház nem csak befogadhatóvá tesz anyagokat, de olyan kérdéseket is fel mer tenni, amik segítik a nézőt közelebb találni önmagához. Szerencsére válaszokat már nem kaptunk, mert nincs is szükség rá, így van min gondolkodni a darab után is, miközben, bár morbid, de fülünkben még tovább cseng: Szép a vasutas élet!
Szerző: Pálfi Zsófia
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
További információ: ITT!
