A Gettó egyik rendezői döntése alapjaiban változtatja meg az egész történetet: az előadás nem a jelenben játszódik, hanem egyetlen túlélő visszaemlékezéseként bontakozik ki. Ettől kezdve minden jelenet egyszerre emlék és gyászmunka is. Nem pusztán azt látjuk, mit csináltak a zsidók a vilnai gettóban, hanem azt is, hogyan próbál valaki évtizedek múltán értelmet találni abban, hogy közülük egyedül ő maradt életben. A válasz mindkettőre: a színház.
Az előadásban folyamatosan összemosódnak a színház és a valóság határai. Egy tárgyalásból előadás lesz, egy próbából élet-halál kérdése, egy ártatlan mulatságból véres megtorlás. Különösen megrázó pillanatok, amikor a hullafosztogatást propagandaanyaghoz újra kell játszaniuk, hogy a katonák igazolhassák, lám, ilyen rosszak a zsidók, vagy amikor kiszóródott babot szedetnek fel velük. A színház így hol felszabadít – hisz láthatjuk a zsidókat maguk között, a színház falai mögött, titokban újra örülni és táncolni –, hol a náci katonák szórakozása, a terror eszköze lesz.
A díszlet (Horesnyi Balázs) monumentalitása mellett hitelesen megteremti a gettó frusztrált bezártságának érzetét is – hiába a hatalmas könyvtár, a lepukkant színház, a szögesdrót kapu – a hatalmas díszletek szinte összenyomják a szereplőket. A tér hatása mellett a zenekar élő jelenléte különösen sokat ad az előadáshoz. A zsidó dallamok, a körtáncok és a végig épített Summertime-motívum egy nagyon erős érzelmi ív, jó dalszövegekkel és fülbemászó zenével (a zeneszerző Jávori Ferenc ,,Fegya’’).
A történet két fő szálon fut: Kruk (Fandl Ferenc), a könyvtáros és Gens (Harsányi Attila) közötti morális harc, a másik a zsidó közösségen belül egymásra talált Srulik (Börcsök Olivér) és Chaja (Czvikker Lilla) szerelme. Sruliknak (és ez talán az előadás legszebb eleme) van egy hozzá hasonlóan felöltöztetett, ember méretű bábuja (Lukács Ádám), akinek rugózó járása, merev mosolya, billegő karjai sokáig meggyőzték a nézőket, hogy valóban egy élettelen, igazi bábut látnak. Az előadás alatt akaratlanul is elindult egy megdöbbenési hullám, mert a bábut játszó táncművész egy pillanatra sem zökkent ki, még egy pislogásra sem. Nagyon megrázó és szép volt látni a kapcsolatot közte és az alteregója/gazdája, Srulik között: a csendes, félős fiú a bábun keresztül a legőszintébb és legnyersebb gondolatait is ki tudta mondani, akár a tisztek, vagy éppen a Chaja előtt, így egy közvevítőn keresztül, de mindig bátran ki tudta mondani, ami a szíve mélyén volt.
A humor az előadásban a groteszk pillanatokra épített, ami még élesebbé tette aztán a tragédiát. Kittel, a német tiszt (Szőcs Artur) figurája nem egydimenziós náci-szörnyeteg: hol Gershwint hallgat, hol cinikus poénokat mond, de ugyanazzal a természetességgel küld embereket a halálba (,,Mit számít száz ember barátok között, nem igaz?”). Ezzel szemben a zsidókat menteni próbáló gettóparancsnok, Gens (Harsányi Attila) számára az égető kérdés az, meddig lehet két kapura játszani: együttműködni a rossz oldallal, a hatalommal, ha ezzel zsidókat menthetünk meg? (Néhányat pedig hagyunk a halálba küldeni.) Gens végig ezek között az erkölcsi kérdések között kötéltáncol. Mindez talán leírható azzal is, hogy a darab egy pontján látjuk levenni a náci sapkáját – alatta pedig ott van rajta a kipa. Bár Krukkal komoly vitáik vannak arról, mi a helyes, az kétségtelen, hogy a rossz és a még rosszabb között választhatott: sok zsidó haljon meg vagy kicsit kevesebb. Ez a belső feloldhatatlan feszültség végig ott dolgozik benne, amely miatt a karakter egyszerre együttérzést és gyanakvást vált ki.
Nagyon megrázóvá tette a Gettót Börcsök Olivér játéka is, aki rengeteg váltással vitte végig a szerepét: az ügyetlen közeledése, a báb mögé bújva kimondott vallomása, vagy ahogy láthattuk jólelkű fiúként, önmagán nevető zsidóként, Hitlerként és még sztriptízesként is - mind azt mutatta meg Srulik karakteréből, hogy milyen tehetséges, gazdag lelkű fiú tudott maradni egészen a végsőkig, a legnagyobb borzalmak közepette is.
A sok gyönyörű színpadkép mellett a szövegvilág új árnyalatainak megtalálásában is remekelt a miskolci előadás, egy-egy jelenet továbbgondolása, finomhangolása, a hozzáírt monológok, a humor belecsempészése vagy a Hitler paródia mind-mind nagyban segítette az előadást (dramaturg: Ari-Nagy Barbara).
Az előadás zárójelenetében egyetlen szereplőre, az egyetlen túlélőre zuhog fentről millió gyöngy – talán a zsidók, a halott lányok gyöngysorai, az égiek könnyei, vagy ezek mind egyszerre? Ez a fájdalmas, de szép pillanat, ahogy az ember a halandóságával szembesülve mégis próbál a világnak valami jót adni, még az előadás után sokáig elkísért. Aki szeretne találkozni a színház erejével, ajánlott megnéznie, hisz mindarra, ami a vilnai és a többi gettóban történt, nincsenek szavaink, nincs magyarázat: marad a színház, ami talán gyógyítja a sebeket. Ahol egy körben táncolnak élők és halottak.
Szerző: Pálfi Zsófia
A kritika a Vidéki Színházigazgatók Egyesülete „Színre visszük a jövőt” elnevezésű, EMT – TE – SZAK – 25 – 0082 számú pályázatának keretében jött létre.
További info a Miskolci Nemzeti Színház honlapján: ITT!
