Benedek Dániel / Fotó: Memlaur Imre
Mi volt az első színházi élményed?
Amire emlékszem, a Bán János-, Dörner György-, Gáspár Sándor-féle Stílusgyakorlatok, és középiskolásként Tasnádi István Finitója, az Örkény Színházban. Gyermekkoromban egyébként nem láttam olyan előadást, ami annyira arcul csapott volna, hogy kijelölje a színészi pályám. A színház akkor fogott meg igazán, amikor már én műveltem.
Ezek szerint a művészetek később kaptak helyet az életedben. Miért alakulhatott így?
Talán azért, mert matek és fizika fakultációra, matekversenyekre jártam, és arra gondoltam, hogy ezen a területen tanulok tovább. Az Eötvös József Gimnáziumban végeztem Budapesten, és kilencedikes voltam, amikor az osztályfőnökünkkel létrehoztunk egy osztályelőadást, Shakespeare Vízkeresztjét. Szerettem volna szerepelni benne, és mint jól tanuló, csöndes fiú, kaptam néhány mondatot, de nagyobb szerepet kértem és kiderült, hogy jól esik jelen lenni a színpadon. Emlékszem arra a pillanatra, amikor a takarásban, kezemben a könyvvel arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ebből élni.
Nem csodálkoztak a környezetedben, hogy alapvetően reál beállítottságú srácként színész akarsz lenni?
Dehogynem, sőt a családom egy része némi ellenállással is fogadta. Ehhez tudni kell, hogy nagybátyám hangosító, nagypapám gépészmérnök volt, színpadtechnikával foglalkozott, és talán látták mindennek az árnyoldalát. Nagypapa mondta is, hogy: „A színésznél rosszabb ember a világon nincsen.” Később, szerencsére megbékélt velem.
Ha jól tudom, nem vettek fel első jelentkezésre az SZFE-re.
Valóban nem, ellenben a Corvinusra, kommunikáció szakra igen, de nem mentem el, mert jelentkeztem a Keleti István Művészeti Iskolába, ahol nagyon jó visszajelzéseket kaptam. A második évben már a Kolibri Színházban voltam stúdiós hallgató, vagyis: „s.h.”, amit mi viccből akkor „senkiházinak” fordítottunk.
Forrás: szinhaz.online
