A beregszászi származású Fedák olyan korszakban élt, amely a 20. század legmozgalmasabb, ugyanakkor legsötétebb időszakának nevezhető. Megélte a Tanácsköztársaság kikiáltását, átvészelte az I. világháborút, Trianont, a II. világháborút, majd a „felszabadulást” követő éveket. Nem volt sem kommunista, sem pedig fasiszta, csak mindig „rosszkor volt rossz helyen”, így kerülhetett irigyei célkeresztjébe, így terhelhették meg az egyik vállát ötágúval, a másikat nyilaskereszttel.

A magyar színházművészet meghatározó alakját hamis tanúvallomások alapján ítélték el, s bár a múlt század végén felmentették minden vádpont alól, a köztudatban még mindig téves kép él róla, a mai napig nem rehabilitálták. Olt színműve erre tesz kísérletet.

A Jászai Mari-díjas színész, író-rendező ugyan régi témát boncolgat, mondanivalóját a napjainkban zajló események kifejezetten aktuálissá teszik. Egymást érik a botrányok, bűnösöket mosnak tisztára, ártatlanokat vádolnak meg alaptalanul. Az embereket pedig nem az igazság érdekli, hanem a sztori. A karaktergyilkosság. Díszpáholyból nézik végig a „bukást”, amennyiben érdekükben áll.

Kora ünnepelt primadonnájának – extrovertált személyiségének, extravagáns megjelenésének, impulzív természetének köszönhetően – szinte törvényszerűen jutott teátrális, végső soron drámai sors. Provokatív, ambiciózus személyisége elbűvölte a nőket és a férfiakat egyaránt, divatot teremtett, a modern nő jelképe lett. A rablóultiban az irreálisan magas, általában a legmagasabb engedélyezett kontra neve fedáksári, mert mindent visz. Nem tekintették a legjobb énekesnek vagy táncosnak, egyéniségével, belső kisugárzásával, stílusával fogta meg a közönséget. Megannyi anekdota, álhír, vagy több-kevesebb igazságtartalommal bíró információ keringett róla, nemcsak szakmai sikereiről tudósítottak, magánélete is a nyilvánosság előtt zajlott. A „Minden jegy”-ben több ilyen jellegű történet kel életre. A színdarab gyakorlatilag egy „montázs”, több idősíkot egymásba játszó dramaturgiája lehetőséget teremt arra, hogy magyarázatot kapjunk az izgalmas műfajmegjelölésre, valamint fel-felvillantsa a művésznő életének ismert és sokak számára ismeretlen szegmenseit. Montázs-jellegét erősíti a különböző korú és különféle jellemvonásokkal bíró karaktereket prezentáló, tulajdonképpen mellékszerepeket, mégis bizonyos szempontból főszerepeket játszó színészek visszatérése. Ehelyütt ki kell emelni a Jászai Mari-díjas Bozó Andrea (Honthy Hanna / Téglássy Emi), valamint Pásztor Máté alakítását.

A jelenben az idősödő, vidékre száműzött, vagyonától megfosztott, szakmájától eltiltott, nagy visszatérésére készülő színésznő (Vándor Éva) emlékezik vissza a távoli és a közelmúltra szobalányával (Kökényessy Ági), felelevenítve a díva szárnyaló karrierjét, híres szerepeit, kalandos életét, Molnár Ferenchez (Albert Péter) fűződő viharos szerelmét, továbbá a becsülettiprás mintapéldáját, az ominózus koncepciós pert.

Vereckei Rita díszlettervező mozgófalai segítik a tér- és időbeli ugrások áthidalását, a különböző korszakok jellegzetes helyszíneinek (Operett Színház, konyha Nyáregyházán, templom, mulató, tárgyalóterem) megjelenítését.

A fiatal Zsazsát megformáló Szilvási Judit hűen közvetíti egyrészt boldog, mozgalmas ifjú éveit, másrészt a mindkét világháborúban tevékenyen részt vállaló, villáiból hadikórházakat létrehozó, vért súroló, sebeket varró, hazaszeretetét számtalan formában kinyilvánító asszony alakját. A darab sikerét azonban nem a könnyedebb első felvonás hozza meg, annak ellenére, hogy mintegy kirakósjátékként, nem szájbarágósan állítja össze a képet, hanem a második felvonásban rejlő dráma, a tárgyalás és annak vonzatai, életben maradás és pusztulás eshetősége, Vándor Éva, Kökényessy Ági, illetve az ávóst alakító Máté Krisztián kimagasló színészi játéka, kiemelten a Jászai Mari-díjas Vándor utolsó, mindenki szemébe könnyeket csaló, hatásos nagymonológja, melyben egy személyes tragédián keresztül nyilvánul meg a szülőföld iránt érzett, el nem múló szeretet, és felmerül: vajon meddig bírjuk, hogy a nevünkben ítélkezzenek, képesek vagyunk-e az összefogásra, s vajon meddig maradhat fenn ez a megcsonkított testű, kicsiny kis ország?

A kiváló írói fogásnak és rendezői attitűdnek köszönhetően az operettek csábító, csillogó forgatagának illusztrálásával erős kontrasztot alkotó bús vég ábrázolása, melyhez erőteljes hátteret adott Kovács József koreográfiája és Cselényi Nóra jelmeztervező munkája, katartikus élményben részesítette a Zenthe Ferenc Színház nézőközönségét, biztosítva, hogy az erős évadkezdést követően erős legyen a folytatás.

Vadas Vera