Kedves színházszerető barátaink!
Az elszabadult távhő és energia árak, az egész Európát sújtó gazdasági válság okozta
rendkívüli nehézségek miatt a Miskolci Nemzeti Színház is rendkívül nehéz helyzetbe került.
Kétszáz évvel ezelőtt 1823-ban elsőként Magyarországon, a miskolci polgárok saját
akaratukból, forintot forint mellé téve építették fel az ország első kőszínházát, amelyre az
egész magyar nemzet büszke volt, de ott és akkor a miskolciak önmagukra lehettek a
legbüszkébbek. Széchenyi István, a legnagyobb magyar, akkor így írt rólunk: „…ámbár
nagyon szomorú, hogy olly nagy Hazánkba csak Miskolcon áll egy olly intézet, amely a
nagy célnak megfelelend... mégis örül a szívem, hogy valahol már a kezdet megvolt.”
A kezdet Miskolc volt. Az első Miskolc volt. A legbüszkébb város Miskolc volt. És mindez
azért, mert kétszáz éve elődeink önzetlen adományaiból megépült városunk büszkesége a
Miskolci Nemzeti Színház.
A kétszáz év alatt a magyar színjátszás legnagyobbjai öregbítették színházunk, városunk
hírnevét: Déryné Széppataky Róza, Latabár Endre, Latabár Árpád, Latinovits Zoltán, Ruttkai
Éva, Somlay Artúr, Sulyok Mária, Őze Lajos, Bilicsi Tivadar, Mezey Mária, Agárdy Gábor,
Bessenyei Ferenc, Komlós Juci, Galambos Erzsi, Margitai Ági, Nagy Attila, Sztankay István,
Lázár Kati, Blaskó Péter, Tímár Éva, Igó Éva, Gáspár Tibor, Görög László, Máhr Ági, Simon
Zoltán, Mészöly Anna, Bodoky Márk, Harsányi Attila, Fandl Ferenc… és még nagyon
nagyon sokan…
Kétszáz év: Mennyi taps, nevetés, könny, mennyi vitákat gerjesztő kérdés, gondolat, mennyi
lélek, mennyi szépség, mennyi mennyi fájdalom, mennyi katarzis. Bezárni mindezt a
legkönnyebb.
De a színház nyitva akar maradni.
Nyitva maradni és játszani, akkor is, ha nem lesz fűtés, vagy ha munkafényben kell
játszanunk az előadásokat.
Nyitva maradni és játszani, ameddig ez közös áldozataink árán lehetséges.
Nyitva maradni és játszani, mert ez a hivatásunk, ez a küldetésünk, erre esküdtünk fel!
