Franz von Baader „ezüstpillantás”-nak nevezte, amikor a szerelmes meglátja szerelme tárgyát, egyszerre lát kívül és belül, a „kárpit meghasad”, megtörténik a találkozás. Platón szerint – az emberek régen egészként, két arccal, négy karral, négy lábbal, csodás mennyei gömbtestben éltek, ám az égbe vágytak, ezért büntetésül Zeusz kettészelte őket. A begyógyíthatatlan, isteni sebet közösen hordozták, vágyakozva keresték másik felüket, de amikor rátaláltak, nem tudták, mit is akarnak egymástól.
Irritáltság és ajzottság, egyensúlyra törekvő, ám kontrollálhatatlan indulatok, szexualitás, gyilkolásvágy, hatalmi versengés indítja a darabot, hogy komikus tévedések tragédiájába torkolljon, sorsdöntő véletlenek húzzák az örvény, a mélyebb törvény felé.
Pokoli, hogy ebben az örvényben végül a két gyerek is oda fog veszni, jóindulatú segítők és szemellenzős szüleik szeme láttára. Pedig Romeo „önmagát is meg tudta szeretni” ebben a varázskörben, ahogy az egész világot, az ellenséget, Tybaltot is. Egy pillanatig.
Nehéz elképzelni, hogy a két versengő klán örökösei sose hallottak volna még egymásról!
Amikor Júlia Romeo mellett dönt, és Romeo Júlia mellett – éppannyira dacos ellenállás, mint amennyire frivol, izgalmas kihívás lesz, halálosan izgalmas...
