Sokan sokféleképpen magyarázták már az égi hatalom és a Próféta viszonyát. Legutóbb az isteni Szót a Történelemmel és a Lelkiismerettel azonosították. De hol marad Jónás, az Akarat szentje, előbb a nem-akarásé, aztán a túlvilági parancsot túllicitáló Akarásé, és főleg hol rejtőzködik Babits, az ősi bibliai hálaadó ima új megszólaltatója, aki a hivatást a hűséggel azonosítva végül is elmondhatja magáról: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét?”
Jónás egy szökött próféta, fülöncsípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan ige-hirdető. Egy bot-csinálta hős, egy kudarc-hős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja. Hős. És persze, éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét – e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból.
