„Az, hogy egyik szereplő a másikat különböző kegyetlen módszerekkel, hosszasan öldökli, számomra a színpadon nem tragédiát jelent, hanem abszurd, sötét humort” – mondta Kovács D. Dániel Heinrich von Kleist A Schroffenstein család (más néven: A bosszú) című drámájáról a Fideliónak adott interjúban. Rendezése valóban a Monty Python humorát idézi, amelyhez a darab sajátos dramaturgiája és helyenként illogikus cselekményszövése kiváló táptalajt biztosít.
Adott két egymással szemben álló nemesi család, akiknek örökösödési vitája lassan mindent felemészt. A félelem, a gyanakvás és a bosszúvágy olyan végzetes események láncolatát indítja el, amelyben már senki sem lehet igazán győztes. Kleist műve egyszerre idézi meg a shakespeare-i tragédiák világát és vet fel ma is érvényes kérdéseket az előítéletekről, az igazság kereséséről és a megbékélés lehetőségéről. Mindezt a lehető legnyakatekertebb módon teszi, mondhatni tükör által homályosan ismerhetünk saját életünkre és valóságunkra.Az archetipikusnak tekinthető drámai alapot a Kleistre jellemző sötét és mégis fenséges lírai nyelv teszi unikálissá, amelyet az előadásban jórészt megtartottak. Tóth Kata dramaturg kiváló arányérzékkel frissítette fel a szöveget helyenként aktuális utalásokkal, szójátékokkal és néhol a lírai szöveg ritmusát megtörő kortárs közbeszédet idéző prózai részletekkel. A színészek szövegmondása jól követi a textus ritmikáját, kihasználja a benne rejlő zeneiséget, ugyanakkor nem lesz patetikus, sem „éneklő” beszédmód, inkább a játék egészének humorosságát erősíti. Bizonyos részeknél talán több teret és időt hagyhattak volna a szöveg líraiságának kibontakozására is. Érzésem szerint a színészek olykor gyorsítani kezdték a hosszabb monológokat, kissé elhadarták. Nem feltételezném, hogy színésztechnikai hiányosság okán, talán csak próbálták két és fél óra környékén tartani a játékidőt, pedig ez azon ritka előadások egyike, amely elbírta volna a háromórás játékidőt.
A produkció végig lendületes, váratlan fordulatokban bővelkedik, s az egészet olyan megbabonázó atmoszféra lengi körül, amelyben öröm elmerülni – ennek hatása a közönségen is egyértelműen érződött. A színészi játék egységesnek hatott, mindenki megformálhatta a maga különc karakterét. Ahogy a rendező is hangsúlyozta, nem egy lélektani, pszichológiai megfejtésből indultak ki. Úgy tűnt, mintha a figuraalkotás lett volna az elsődleges, és csak ezt követően jutottak el a szerepek belső mozgatórugójának egyedi megfejtéséhez. A színészek pedig pontosan tudtak váltani a realista és a figuratív játékmód között, amitől az előadás halálosan komolyan veendő paródiává vált.
A szövegben rejlő ellentmondásokat az alkotók nem elfedték, inkább a problematikusságokat önreflexíven kiemelve tárták a közönség elé, ettől a néző beavatottnak érezhette magát a kleisti őrületbe. A szerző szövegeinek elképesztő ereje talán ebben rejlik: az emberi viselkedést természetes irracionalitásként ábrázolja, anélkül, hogy a cselekvéseket mesterséges, koherens ok-okozati sorozatokká konstruálná.
Horváth Lajos Ottó és Sipos Imre a két család fője, komikusan megformált despoták. Rupert szerepében Horváth inkább a dúvad, míg Sipos az álértelmiségi stratéga fontoskodó bölcseleteivel idegesít minket. A korlátolt és önfejű uralkodók kiváló karikatúráját hozták mindketten. A közöttük ingadozó vándorlovag, Fazakas Géza Jeromosa nyikorgó lovagi páncéljában csodásan alakítja az alapvetően jóakaratú, de azért saját érdekében megalkuvó karaktert, aki nem épp az ész bajnoka.
Märcz Fruzsina és Jankovics Anna a fejedelemasszonyok karakterében testesítik meg a higgadt racionalitást, ám férjeik árnyékában ők sem jutnak sokra – sorsuk éppoly keserű komikummal telített, mint szerelmes gyermekeiké. Utóbbiakat, Orth Pétert és Bori Rékát látva pedig egészen fergeteges Rómeó és Júlia-parafrázis bontakozik ki a szemünk előtt. A kisebb szerepekben Ferencz Bálint hűbéres alattvaló karaktere a végletekig fokozza a színpadi helyeztkomikumokat, Koltai-Nagy Balázs mostohafiúként bravúros kimúlást produkál az első felvonás végén. Csapó Virág és Vajda Boróka boszorkánypárosa pedig felejthetetlen. Lakatos Máté intéző szerepe maradék normalitásából is kiforgatja az előadást. A színpadtechnikai effektekre és saját jelenlétére folyamatosan reflektáló színész idézőjelbe tesz mindent, ami a deszkákon történik, és a produkció teremtette különös valóságból kilépve összeköti a színpadi eseményeket a nézők valóságával.
Horváth Jenny jelmezei és díszlete egy időtlen múltidőbe, groteszk mesébe kalauzolja a közönséget. Dramaturgiai működése szintén illúziót épít, majd önreflektíven és iróniával lebontja azt. Az előadás minden részletének ez az egyik fő mozgatórugója, ettől válik nagyon egységes és saját szabályrendszerrel működő unikális világgá A bosszú. És bizonyítja, hogy sokkal gyakrabban kellene Kleistet műsorra tűzni.
Szerző: Varga-Amár Rudolf
Heinrich von Kleist: A bosszú (A Schroffenstein család)
A kritika eredetileg a Fidelioban jelent meg: ITT találja!
Fotók:
Bori Réka és Koltai-Nagy Balázs A bosszúban (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)
Orth Péter és Bori Réka A bosszúban (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)
Märcz Fruzsina és Sipos Imre A bosszúban (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)
Horváth Lajos Ottó és Jankovics Anna A bosszúban (Fotó/Forrás: Benkő Emese / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház)
A pályázat neve és száma, amely segítségével a kritika elkészült:
Vidéki Színházigazgatók Egyesülete
“Színre visszük a jövőt”
EMT – TE – SZAK – 25 - 0082
