1978-tól a világ valamennyi országában március 27-én a színház előtt rójuk le tiszteletünket. Felhívjuk a figyelmet a színművészet fontosságára, tisztelgünk a színészek és színházi dolgozók előtt, ám mindez a közönség szeretetével és támogatásával lehetne teljes. A tapsvihar idén is elmaradt, a nézőtéren elvétve néhány munkatárs (maszkban) készül a beteljesedésre. Ilyen volt a hangulat a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban, ahol zártkörű bemutatót tartottak a jeles napon.
Luigi Pirandello -IV. Henrik.
1922-ben járunk, amikor az olasz drámaíró elkészül legújabb művével, ami -enyhén szólva- nem egy könnyű darab. „Színház az egész világ” - Shakespeare mondata talán éppen ebben a darabban nyeri el legjobban értelmét, hisz napjaink „őrülete” minket is arra kényszerít, vagy olyan koncentrált normalitásra, amely az őrület megfelelője is lehet. Így volt ez Pirandello korában is. Túl a gyilkos háborún, a spanyolnáthán, ahol virultak az elvetemült diktatúrák, amelyek előre vetítették az újabb világégés rémképét. Meglepő egy ilyesfajta világban olyan drámát írni, ahol mindenki álarcot visel? Ahol a szerepjátszás a mindennapi élet fő eleme? Ahol a megfelelés kényszere döntögeti a falakat? Ahol vágyunk mások elfogadására, de önmagunk felvállalására képtelenek vagyunk?...
Pirandello egy ifjú arisztokrata történetét meséli el, amely 20 évvel a színpadi események előtt kezdődik, amikor egy jelmezes lovas felvonulás során balesetet szenved. Másnap abban a tévképzetben tér magához, hogy ő IV. Henrik, a középkori német-római császár, aki egész életében viszályban állt a pápával és akihez a legendás Canossa-járás is köthető. Ezen a ponton kezdődik el az előadás.
Megőrült vagy csak szerepet játszik? És ha őrült, a körülötte élő emberek miért mennek bele a játékba? Miért húznak középkori hacukát, csak azért, hogy ne derüljön ki az igazság? Egyáltalán meddig tart a normalitás és hol kezdődik a téboly? Meg lehet játszani az őrültséget? Számtalan kérdés felvetődik bennünk, miközben ott ülünk a csendes nézőtéren, ahol még a lélegzetvételek is olykor-olykor elakadnak.
20 évet áldoznak az életükből egy olyan „létre” ahol nem ismerik egymást, csak a karakter valós énjét. Egy tévképzet, ahol valaki csak komédiázik és van, aki teljes komolysággal játszik. 20 év elég egy őrületre? Megengedett annyi év után elengedni mindent és színt vallani? Vagy végig kell játszani? Megannyi gondolat cikázik a fejünkben, holott a válasz egyszerű. Mind belefáradunk.
A Zenthe Színház most egy klasszikus darabbal ünnepelte a Színház Világnapját! A drámairodalom egyik legösszetettebb, legragyogóbb és most már elmondható, hogy legaktuálisabb darabját vitte színre! A színészek „buborékban” oldották meg a feladatokat nézők híján, mintha csak teltház lett volna. A színpad TV stúdióra emlékeztet, körkapcsolásos monitorok villognak, amelyek „behozzák” a mai valóságot, a lesikló tüll függöny az átléphető időt, a mögötte felsejlő múltat és jövőt, az üres fogasok alásorjázása az „átöltözés” lehetetlenségét juttatják eszünkbe. Pár perc erejéig azt érezhetjük, hogy elveszítjük a játék fonalát, de a pszichológiai vonalvezetés egészen a robbanásig karakteresen követhető. Ha most a főszereplő Kaszás Gergőt zseniálisnak írnánk le (pedig az!), csak a közhelyeket szaporítanánk. Az egész társulat meglepő komolysággal és hihetetlen átérzéssel jelent meg a színpadon, amely a katarzisérzést csak elősegítette!
IV Henrik szerepében Kaszás Gergő, további szerepekben: Bozó Andrea, Máté Krisztián, Rácz János, Farkas Zoltán, Kántor Zoltán, Baksa Imre, Kecskés Alexisz, Albert Péter, Móczár Bence és Hege Veronika. Dramaturg Sándor Zoltán, díszlet-és jelmeztervező Pallós Nelli.
Az előadást színpadra állította Susán Ferenc Vastaps-díjas, T. Pataki Emlékgyűrűs rendező.
Fotó: Komka Péter
Forrás: zentheszinhaz.hu
