Van bármilyen meghatározó élményed Stephen Hawkinggal kapcsolatosan?
Nyilván a médiában folyamatosan találkozott vele az ember. Egész kicsi koromtól kezdve tudom, hogy ki ő, a tévében nagyon gyakran láttam. Aztán ahogy cseperedtem az általam kedvelt, Agymenők sorozatban is gyakran megfordult. A filmet akkoriban láttam, amikor kijött és ahogy kiderült az előadásunk szereposztása, újranéztem még két alkalommal.
Mi a leginspirálóbb, legmeghatóbb az Ő történetében számodra?
Nem is azt mondanám, hogy megható, inkább magával ragadó. Igazán megragadt bennem a szövegkönyv azon mondata, hogy csupán két éve van hátra, mindenképpen dolgoznia kell, haladni előre a tudományban. Ebbe belegondolva elképesztő, hogy mennyi időt pocsékolunk el. Akkor kezdjük komolyan venni a dolgokat, amikor baj van, amikor megérezzük, hogy semmi sem végtelen és örök. Miért van az, hogy természetesnek vesszük és miért hagyjuk, hogy veszendőbe menjen? Miért engedjük meg az önsajnálatot vagy azt, hogy sajnáljanak minket? Ez az ember, ahogy kiderült, hogy nem tud felkelni, felkelt. Zseniális figura volt, egyből elkezdett az elméletein dolgozni. Én picit azt érzem, hogy igazán komolyan innentől kezdve vette az egészet. Nyilván ebben van egyfajta menekülés, van egy fajta elhivatottság és céltudatosság, hogy amit ő kigondolt, azt mindenképpen véghez vitte.
Hogy haladsz a kerekesszékkel való megbarátkozással?
Itt a testemet használom úgy, ahogy. A szerep testiségéből próbálok építkezni, és keresni a szituációk pontosságát. Nyilván itt a betegség megjelenése utáni időre gondolok. Én fordított színész vagyok, tehát kívülről befelé építkezem. A kerekesszék, a testtartás, a dolgok matériája az, ami megadja a belső igazságot. Ez még messze van, jelenleg a jelrendszer épül.
Mi számodra a legnagyobb kihívás Stephen Hawking szerepében?
Hatalmas íveket kell bejárni rövid idő alatt. Nagyon gyorsan történik minden, rengeteg a változó benne. Természetesen nem erre fog az előadás fókuszálni, de elengedhetetlen, hogy legyen egy pici dokumentarista jellege az egésznek, hiszen egy valós személyt kell megformálni úgy, hogy közben valamilyen szinten azért mégis én legyek. Olvasok, gondolkodok, tréningezem a testemet. Most már inkább arra koncentrálok, hogy a rendezővel és a partnereimmel a közös munka egyre jobb irányba alakuljon, egy világban tudjunk létezni. Az utóbbi időben az egyéni kis figura építéses dolgaimmal annyira már nem foglalkozom. Amikor kiderült, hogy megkaptam a szerepet, az volt a legelső, hogy mindennek utána olvastam, tehát Hawking betegségének is. Igyekeztem pontról-pontra, minél részletesebben lekövetni. Most már a közösségi alkotásra fekszem rá. Amit próba után hiányosságnak érzek, azt magamra gyúrom még.
Véleményed szerint mi az, amit tanulságként levonhatunk a történetből vagy megfogadhatunk Stephen Hawkingtól?
Talán valami olyasmit, hogyha itt minden jól megy, úgy fognak a nézők kimenni az előadásról, hogy „mennyi időt pocsékoltunk el felesleges emberi kicsiségekre, ahelyett, hogy…” Szerintem ez az érzés mindenkinek a sajátja tud lenni, hogy mennyi felesleges dologgal töltjük az időnket. Most nem a lustaságra gondolok, mert ha az jól esik, akkor szerintem nincs vele probléma. Van maga az ember és van benne sok kicsiség, kicsinyesség, csomó önsajnálat, amibe rengeteg energiát fektetünk. Egész egyszerűen blokkoljuk az életet magunk körül. Ha minden jól sikerül, ezeket a pillanatokat az előadás után elkezdhetjük kigyomlálni magunkból.
